Pohárutca

Ha az efféle művészneveknek szépírói körökben is lenne divatja, Sirokai Mátyás nyugodtan felvehetné cikluscímeit: Képkalapács, illetve Ablakonálló. Ezek ketten – a szenvtelen és a szentimentális alakmás, ha tetszik – nem vacakolnak. Világukat megragadják, és képekre hasogatják, amiket azonmód maguk alá gyűrnek, bedarálnak.
Az így formálódó versek alapvonása, hogy beszélő és világa egymásban „vízjelként dereng fel”, illetve: „összecsúsznak, kezdenek egymásba omlani”. Így lesz a Népszínház és a Baross utca környéke fiktív zóna, ahol a szakavatott vezető – a verscímként is megjelenő Sztalker – szerzőnk. Útmutatásait nem érdemes hát félvállról venni akkor sem, ha bohókás, csörgősipka alóli hangon adja őket: „Kellene egy egészestés, egyujjas / kesztyű, meg egy garbónyakú, / hosszú zokni, amit alá tudnék / venni. Becsomagolnám magam, / és előadás után is ott maradnék / a színpadon, a melegben” (Vasárnap).
Mi pedig legyünk kíváncsiak és rámenősek: foglaljuk el helyünket a meg sem említett nézőtéren. A barátságos ruhadarabokra várakozva a vélhetően nem kevés időt elüthetjük a nyelv megidéző erejének és homályban tartó természetének játékára figyelve, a kötet többi versének olvasgatásával.